Ma délelőtt, igaz, csak részleteben, de láttam egy zseniális filmet.
A címét sem tudom, de egy családról szólt az 1950-es években, szép nagy család, azonban az egyik gyermek DOWN-kórosan született.
A szülők, a testvérek hihetetlen odaadással, figyelemmel és szeretettel bántak a beteg gyermekükkel/testvérükkel, azonban az évek mentek, és bizony ez a film is abszolut alátámasztotta azt a meglátást, hogy egy beteg gyermek egy családban sajnos nem áldás...:0(
Akármennyire is borzasztó ezt komondani.
Ez a film olyan fantasztikusan kibontotta az érzelmeket, azt, hogy micsoda felelősség és micsoda hatalmas munka egy beteg gyermek, és azt, hogy bizony eljön az az idő, amikor már mi , szülők nem tudunk gondoskodni a beteg gyermekünkről; a testvérekre pedig nem hagyhatjuk, hiszen akárhogy is nézem, ez semmiképpen nem fair, így megoldás csakis egy szerető, beteg gyerekekre specializálódott közeg lehet-ami pedig a szülőknek szívmegszakadás.....
Hát persze bőgtem....

A mi babánknál 70%ban arra gyanakodtak az orvosok, hogy DOWN-os....hát nem volt az, és semmilyen más kromoszómarendellenessége nem volt, de ennek ellenére, nagy esély volt arra, hogy az ödémásodás valami fejlődési rendellenességre utal.
Mint utóbb elmondta nekem a genetikus hölgy, nagyon korán, nagyon hirtelen jelentkezett ez a probléma, ez igen ritka eset, viszont bizony igencsak veszélyes....

Bár volt esély arra, hogy egészségesen hordom ki a kis drága babánkat, de nem vállalhattam ezt a kockázatot.Itt van a férjem, a családom, a kisfiam-egészségesek vagyunk..egyszerűen nem kockáztathattam, ráadásul elképzelhető volt, hogy még a pocakban meghal, vagy szülés után....
Na akkor biztosan megpusztultam volna:0((((((

A lelkiismeret-furdalásomon, illetve inkább úgy mondanám, hogy az emocionális oldalán a dolognak azonban nem változtat az a tény, hogy bár az orvosok mást nem is javasoltak, de bizony mi döntöttünk. Amikor döntöttünk, akkor a mi kislányunk MÉG ÉLT, és vígan lubickolt a pocakomban.

Azt hiszem SOHA nem tudom magamnak - a lelkem legmélyén - igazán megbocsátani ezt a döntést...az ész érvek most itt nem játszanak....azt tudom, hogy helyes volt, azt nem tudom eltenni megfelelő helyre, hogy elvetettem....

Lassan viszont kilábalóban vagyunk ebből a remek betegégből, Kristóf egész jól van, én még köhécselek.De ez már határozottan jobb:0)