Nos, folytatva...

A vizsgálatok a vastag tarkóredő ellenére sem mutattak kromoszóma-eltérést, jött a nagy felismerés, lám-lám, 5,6 mm-es tarkóredővel is lehet egy baba NEM DOWN-os, és 1 mm-es tarkóredővel is lehet beteg, mint tudjuk...

Megvizsgáltattuk magunkat is, alapvetően semmi gond nincs velünk, a lelki fájdalmakon kívül.

A műtét óta eltelt már 4 hónap...közben kineziológushoz mentem, mindenképpen szükségem volt valami segítségre, úgy éreztem, bár ezt a harcot nekem kell megvívnom, egyedül nem fog menni.



Azonban a harmadik találkozáson túl rá kellett jöjjek, hogy nem, senki nem segíthet.

Ennek az érzésemnek legutóbb akkor adtam hangot, amikor egy viszonylag távoli ismerősöm (ismerve a mi tragédiánkat, hangsúlyozom, ez a mi tragédiánk, és nem mások tragédiája, így el sem várom, hogy bárki is úgy kezelje), szóval közölte, hogy babát vár, és bár igaz a 3 hónapon belül van,de nekem elmondja.

Egy borzasztó kedves emberről van szó, tehát hátsó , és főleg! rossz szándék vagy tapintatlanság meg sem legyintette az "elszólást" , egészen egyszerűen lehet ő úgy érezte, hogy ezzel talán reményt ad nekem...

Hát azt nem adott, ellenben egy remek dührohamot sikerült kicsikarni belőlem (hozzáteszem, ez sem baj, hisz ez mind a gyász része, és a sírás sokat segít rajtam, és olykor igenis a dühroham is), aminek egyenes következménye volt, hogy ordítva bőgtem, és közöltem a férjemmel, hogy ne is próbáljon rajtam segíteni, mert egészen egyszerűen nem tud, és rá kell, hogy jöjjek, hogy SENKI nem tud.

Magamon is meglepődök..nem értem magam, miért visel ez meg engem ennyire?

Jó tudom, ami történt velem nem hétköznapi, de mégis, miért??????!!!!

Közben a bátyámék is babát várnak, és mondanom sem kell mindenki körülöttem, a szomszédom (akivel együtt szültem volna szeptemberben), a barátnőm ( akivel 1 hétre voltam kiírva szeptemberben) tologatja a gyönyörű babáját...

Akivel áprilisban szültem volna egy héten, lassan szül...Ezt csak egy nő érti, ezt csak egy anya érti, és legfőképpen gyermekét elvesztett anya érti.



Magyarázzam tovább azt, hogy más babája nekem egy újabb és újabb KÉSDÖFÉS a szívembe?

És itt közel sem rosszindulatról avagy a szó rossz értelmében vett irigységről van szó.Sokkal inkább pozitív értelemben vett irigységről, ami azt mondatja:

nekem miért nem sikerült?:0(

Tudom nem szabad, hogy ez határozza meg a napjaimat, de akárhogy is nézem, ez még igazán friss emlék, hisz 4 hónapja történt.Azóta viszont nincs a napnak perce, hogy ne jutna eszembe a kisbabánk, a babáink.....Nem tudom valaha fel tudom-e dolgozni, valaha meg tudom-e emészteni...nem tudom valaha kapok-e vígaszt, vagy vígasz lesz-e egy kisbaba.Valamennyire minden bizonnyal igen...csak ahhoz teherbe kellene esnem, ami most januárban nem sikerült.Hozzáteszem kutya beteg lettem én és a gyermekünk is, így nem is bánom, de kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik a történetünk így 2009-ben.

Ha estleg valaki rábukkan a blogomra, remélem erőt tud majd belőle meríteni, vagy legalább önigazolást nyer, hogy nem bolond az érzései miatt...(mert néha én már azt gondolom magamról)

De egy nagyon kedves barátnőm megnyugtatott, amiért roppant hálás leszek neki, míg élek, hogy ez nem kívánságműsor, ez bizony a rohadt, kőkemény igazság, és az én , a mi hatalmas veszteségünk, mind testileg, mind lelkileg, és bizony kőkemény gyászmunka....MUNKA, és nem egyszerű majd feldolgozod szituáció....munka, a szó legszorosabb értelmében.

De egyet tudok, ha valah terhes leszek, és valaki azzal nyugtatgat, hogy nyugiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, biztosan nem lesz semmi baj, akkor fejbeverem...Ennél már csak az a lehervasztóbb, amikor egy babákat elvesztett embernek marha nagy bölcsességgel odabökik:
ne idegeskedj, ne aggódj, mert bevonzod a bajt.....
(lenne az én helyemben, mintha ez olyan egyszerű lenne.)

Tudom, mindenki jót akar, és mindenki segíteni akar, de a legjobb, hogyha csak annyit mondanak, sajnálom, és szorítok, ennyi nekünk bőven elég:0)